Idegenvezetők világa

Mielőtt belemennénk abba, hogy mit is kellene, fogjunk bele a témába a másik oldalról. Bárhol is legyen szó manapság arról, hogy a turisztikai szektor résztvevői az állam segítségét kérik, azonnal megjelennek a szakmánk kívüli, a témához nem értő hangok és szajkózzák ugyanazokat a lózungokat, beszólásokat.

Lássuk a leggyakrabban elhangzó tételeket és a válaszokat ezekre:

"Ne várjatok az állam segítségére, menjetek máshová dolgozni /  képezzétek át magatokat"

Nos, ez így ugye elég nehéz lesz, lévén nem arról van szó, hogy bezárt egy cég és el kell helyezkednie 10-100-500 embernek, hanem arról, hogy egy komplett szakág vegetál, így alaphangon is 150-300.000 embernek kellene hirtelen más munkahely után néznie. Hogy érzékeljük a problémát: ez a 2019-es munkanélküliségi adatot (162.000 fő) megduplázná-megtriplázná, miközben a 2020. második negyedévében hivatalosan úgy 15.000 körüli betöltetlen munkahely van az országban. Csak az utóbbi csupasz számadatokból egyértelműen látszódik, hogy esély sincs arra, hogy akár csak a turisztikai szakemberek felét át lehessen olyan munkára irányítani, ahol lenne megfelelő munkaerőhiány.

Az átállással kapcsolatban az is gondot jelent, hogy gyakorlatilag nincs lehetőség arra, hogy más, szakirányú céghez menjen egy turisztikai szakember dolgozni, hiszen nem egy cég, hanem az egész szakág van válságban, csődben. Hiába van egy szállodai recepciósnak, egy éttermi konyhafőnöknek, egy privát idegenvezetőnek, egy utazási irodában dolgozó értékesítőnek szakirányú képesítése, akár több évtizedes tapasztalat és kiépített kapcsolatrendszere a saját és a rokon (turizmus-vendéglátás) szakmákban, ezekkel per pillanat semmit sem tudna kezdeni, teljesen nulláról kellene kezdenie egy számára ismeretlen szakmát. Ez egy 20-30 évesnek még könnyen megy, de egy 50-60 éves munkavállalónak nyilván már nem egyszerű, hiszen a kora miatt amúgy is hátrányban van (magas kor + nulla tapasztalat az adott szakmában = hatalmas hátrány), de sok fizikailag megerőltető szakma is kiesik a lehetőségek köréből.

És hát azt se felejtsük, hogy egy teljesen új szakmát megtanulni nem két nap alatt megy - jó eséllyel addigra, amire az adott munkavállaló elvégzi a képzést, gyakorlatot szerez a szakmában és elhelyezkedik, a turizmus újra helyrerázódik, így nem lenne túl sok értelme az átképzésnek.

"Miért nem halmoztatok fel elég megtakarítást, amikor jól ment a verkli?"

A kérdés jogosnak hangzik első hallásra, de jobban belegondolva, utánaszámolva egyértelművé válik, hogy a realitásban nem az.

A probléma megértéséhez tudni kell, hogy a turisztikai szakma - típusait tekintve különböző módon - szezonálisan működik: vannak olyan időszakok, amelyekben "dől a lé" és vannak olyanok, amelyekben a hónap végén szinte mindig negatív lesz az eredmény. Egy síterep nyáron pang, a Balatonon a lukratív főszezon a nyári 2-3 hónapra korlátozódik, de még egy Budapest szintű világvárosban is vannak fő- és mellékszezonok. A COVID19 Európát konkrétan pont a tavaszi városlátogatási főszezon kezdetén nullázta le és csak a nyári, klasszikusan inkább tengerparti nyaralós időszakban oldódott fel - az őszi főszezon kezdőpontján viszont újra zárt terület lett kis hazánk (már ami a ki- és beutaztatást illeti), így 2020-ban a két legerősebb főszezoni hónap, amelyek során a legtöbb szolgáltató a bevételeinek 70-80%-át realizálja pótolhatatlanul kiesett. Kivételes nyertes a Balaton volt, hiszen pont akkor volt lazítás, amikor a vízparti nyaralás volt napirenden, de ez országos szinten nem sokat segít.

Amellett tehát, hogy idén a legtöbb szolgáltató örül, ha esetleg 10-20-30%-át eléri a 2019-es bevételeinek, folyamatosan kellene fizetnie az állandó költségeit - és pont ebben rejlik a tömeges csőd kulcsa.

Vegyünk példának egy pesti belvárosi éttermet: nem túl exkluzív hellyel számolva is rögtön havi milliós-többmilliós tétel a helység bérleti díja. Ehhez számoljunk hozzá pár szakácsot, konyhai kisegítőt, fél tucat felszolgálót, az üzletvezetőt/helyettest - a bérköltség az egy tucat alkalmazottnál (fizetéstől függően) 4-10 millós Forint is lehet havonta. Ugyancsak fix költségként számolhatunk a helység takarításával, közüzemi díjakkal, alapvető marketingköltségekkel, könyvelési díjjal és sok egyéb aprósággal. Ha tehát ezt az átlagos éttermet nézzük, akkor éves szinten fix költségként nyugodtan számolhatunk akár 50-100 milliós (vagy annál magasabb) összeggel - úgy, hogy ebben még egy grammnyi hús, kenyér vagy egyéb, főzéshez szükséges alapanyag sincs benne.

Aki azt gondolja, hogy van olyan turisztikai kkv (most ugye nem a nagy nemzetközi láncokról beszélünk), amely simán félre tud tenni ekkora tartalékot, az álmodik. Tegyük még azt is hozzá, hogy itt egy olyan válságról beszélünk, mely egyedülálló és melyre reálisan senki sem számíthatott, így nem is volt ok arra, hogy ilyen jellegű-méretű biztosítékot tegyen bárki is félre.

"Aki rosszul gazdálkodik, csődbe megy, megérdemlitek a sorsotokat!"

Talán ezt a tévhitet kell a legkevésbé ragozni: szó sem volt arról, hogy a most a tönk szélére (vagy már azon is túl) jutó vállalkozások rosszul gazdálkodtak volna: egyszerűen nem volt soha még olyan jellegű nemzetközi válság, mint most, így erre felkészülni sem lehetett.

Aki a hazai turizmus utóbbi 30-40 évét végigcsinálta, látott természetesen már válságokat: a KGST-piac összeomlásától kezdve a balkáni háborún keresztül a 9/11 terrortámadás okozta sokkig - és persze a 2008/2009-es nagy gazdasági válságig volt már minden, ami megrendíthette, átrendezhette a turisztikai piac különböző részeit. De olyan eset, amely teljesen, gyakorlatilag (minimum) egy egész évre lenullázta a teljes nemzetközi turizmust, eleddig nem fordult elő, így nyilván erre felkészülni se lehetett - már csak azért sem, mert a válság nem egy hosszabb, trendszerűen előrejelezhető folyamatként gyűrűzött be, hanem gyakorlatilag pár hét alatt forgatta fel a világ idegenforgalmát.

Mit kellene tennie az államnak, a vállalkozóknak - mit hozhat a jövő? Nemsokára folytatjuk!